Egy esküvő története – Megéri?

Valamikor március közepén, a Covid miatti önkéntes karanténba vonulásának nagyjából második napján leültünk egy-egy pohár vörösborral a kanapéra, kiválasztottunk egy szépen összecsengő dátumot a 2020-as évre, és elkezdtük megszervezni az esküvőnket. Körülbelül 5 nappal később mondhatni kész is lettünk, ilyen, amikor a szakmájában profi rendezvényes szakember és egy vizuális kommunikációval dolgozó nő egy csapatban játszik. A kiindulási koncepciónkban közre játszott a vírushelyzetből eredő bizonytalanság, nem tudtuk, hogy ami ma biztos, az holnap is az lesz-e, ezért már az elején egyetértettünk abban, hogy kizárólag szűk családi körben tartjuk a menyegzőt, továbbá nem terheljük a kiszámíthatatlan családi kasszákat, és nem kérünk senkitől sem anyagi támogatást vagy ajándékot. Mi nem azért akartunk összeházasodni, mert “építkezünk és kell pénz a téglákra”, vagy a nászajándékból próbáljuk visszatömködni a szervezésnél keletkezett lyukakat, sőt a háztartásunk is több, mint teljes. Nemes egyszerűséggel szerettük volna hivatalosan is elmélyíteni a kapcsolatunkat, és úgy hivatkozni a másikra, mint a férjem, feleségem, valamint láttatni egy visszafogott ékszerrel összetartozásunkat. Sosem akartam nagy esküvőt. Aki már több, mint 8 éve követ, tudhatja, hogy soha nem is volt. Az ezzel kapcsolatos érzéseim kicsit Mr. Big-ére hasonlít a Szex és New York-ból, aki már tapasztalt házasodó lévén pontosan tudja, semmit nem ér az 1 milliós Cartier gyémánt gyűrű, ugyanúgy vége lehet, és csak egy üres, cirádás piros doboz marad utána, meg némi emlékfoszlány az óceánpartról. Ebből eredően az évek során 180 fokos fordulatot vett a véleményem a házasság intézményét illetően. Ma már nem tartom kötelező életeseménynek sem a házasságot, sem a gyermekvállalást, sőt, mindkettőben elég határozott nézeteket vallok. Mégis, amikor jön egy férfi az ember életébe, akivel a mindennapok egyszerűen tökéletesek, ő maga pedig a milliárdból az egyetlen, akiben minden megvan, amire egy igényes nőnek szüksége lehet, újraalkotjuk a régi nézeteket, és talán – újra – megnyitjuk az elköteleződés kapuját. Miután három és fél év alatt lakva megismertük egymást, az elhatározás is megszületett, nem volt más hátra, mint összerendezni a szálakat egyetlen napra, amikor tanúbizonyságot adunk egymásnak arról, megelégszünk a másikkal és szeretni fogjuk egymást jóban és nehéz időkben egyaránt. Szeretném hangsúlyozni, hogy a bejegyzésben kizárólag a saját véleményem szerepel, nem áll szándékomban megbántani vagy befolyásolni senkit a saját esküvőjére vonatkozó elgondolásaiban.

Az első megpróbáltatások

Amikor megkaptuk az első, milliós nagyságrendű árajánlatot alig 20 főre (ételek és italok nélkül) pusztán a helyszín bérlésre vonatkozóan, rég tapasztalt dühöt éreztem magamban. Itt indult el valami bennem, egyfajta csalódottság és átverés érzésének egyvelege, ami aztán majdhogynem az esküvőnk napjáig velem maradt, és ami lépésekre késztetett. Ekkor eldöntöttük, hogy nem engedünk a lehúzásnak (mert az), mindennek alaposan utána fogunk menni, és kizárólag azért fizetünk, ami valóban meg is éri az árát. Több, mint három éve megtaláltam a másik felem, boldog és szeretetteljes az életem mellette, ezért kövezzetek meg, de valahogy nincs igényem arra, hogy fancy helyszínnel vagy látványelemekkel bizonygassam érzéseinket a meghívottak előtt, fura szokásokat csináljak, és milliókat költsek el valamire, ami addig tökéletesen működött. Helyette imára kulcsolni a kezem, hálásnak lenni érte, csendben megülni a menyegzőt, szívből mosolyogni, jól érezni magunkat, mindenkihez néhány jó szót szólni, kötelezettségek, borítékok és ijesztő székszoknyák nélkül. Számunkra ez volt a lényeg, hogy hozzánk méltó körülmények közepette mondjuk ki az igent, és ünnepeljünk együtt a családdal, erre pedig megszabtunk egy szándékosan szűk keretet, melybe beleférni elsőre lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Számtalan esküvőn vettem már részt, voltam 300 fős, luxus roma lagziban, ahol hírességek is tiszteletüket tették, udvaron forogtak az ökrök, miközben a 14 éves, állapotos menyasszony táncánál a húszezresek úgy röpködtek a levegőben, mint tűzrakáskor a szálló pernye, vagy a klasszikus magyaroson, ahol a vőfély kellemetlen, szexista megjegyzései kísérik a húslevest. Mindegyikben egy közös volt: ugyanazokkal a kötelező elemekkel tűzdelt, csokordobásos, töltött káposztás, menyecsketáncos horror (legalábbis számomra), amely egyaránt megterhelik a párt és a vendégeket is. – Kit így, kit úgy.

A szervezés alatt a legnagyobb kihívás akkor következett, mikor szembesülnöm kellett a családi és társadalmi nyomással. “Úgy illik”, “mert az kell”, “hogy-hogy nem lesz?!”, “milyen az már?!”, “túl egyszerű, nem szép.” Ezek voltak azok az apró tőmondatok, melyek az alapvetően békés természetemből azonnali dührohamot és idegrángást váltottak ki. De miért KELL? Ki mondta?! Attól nem fog jobban vagy kevésbé szeretni a férjem, mert a torta csak egy emeletes és semmilyen díszítés nincs rajta, vagy nem strasszkővel aggatott francia stílusú a manikűröm. Nem ezen múlik! A kedvesünknek legalábbis nem. És itt el is érkeztünk véleményem szerint az egész esküvő körüli felhajtás gyökeréhez, mégpedig nem is a férjünknek akarunk tetszeni, hanem a családnak, a meghívottaknak megfelelni, és a szokásoknak eleget tenni. Miközben sok pár azon vitázik, milyen ízű legyen a torta, kit ültessenek a nagybácsi mellé, és meg kell-e hívni Bözsi néni unokatestvérének a lányát, aki háromszor elhozott az oviból 20 évvel ezelőtt, teljesen elvész a két szerelmes egybekelésének szentsége és a készülődés varázsa. A családban nekünk is volt, akivel nehezebb volt megértetni, ne várja éjfélkor a káposztát, mert nem jön, vagy miért nincs hajnalig tartó, “megalakulós” buli. Mi már körülbelül 3 hónappal az esemény előtt mindenkinek adagoltuk, hogy ne készüljenek hagyományos esküvőre, mert sokkal szabadabb felfogásban fogjuk kimondani az igent. Mert mi így szeretnénk, ez a nap rólunk szól! – és ez legyen a kulcsmondat. Egy esküvő nem a látványtól és a pucctól, a tökéletes fotóktól lesz meghitt, hanem a pár energiájától, ami betölti a teret, és szinte kézzel foghatóan uralja az estét. Legyen inkább a lelkekben emlékezetes, mint digitálisan, ezt elérni pedig akkor lehet, ha minél több személyes elemet csempészünk be, amiről felismerhető a pár egyénisége. Én itt is híve vagyok a kevesebb több elvének, mint egy pomponokkal feltunningolt típus-lagzinak.

Azt biztosan tudtam, mit nem akarok

Makacsságomból eredően képtelen vagyok mosolyogni valamin, ami nem kedvemre való, fárasztó, vagy épp felesleges. Pár évvel ezelőtt, miután öntudatomra ébredtem, rájöttem, hogy csak mert mások valamit úgy csinálnak, nekem nem kell ugyanazt tenni, ezt pedig az életem minden területén igyekszem alkalmazni. Ezért amikor az esküvőnkről volt szó, az elején tortát sem akartam, ruhában is a legegyszerűbbet, ami létezik, mert szerettem volna hiteles maradni, és nem engedni a csábításnak, nem beleesni a túlkapás csapdájába, mint az oly sok menyasszonnyal megtörténik. Nem akartam sminkest, fodrászt, pillát, póthajat és manikűrt, nem akartam más lenni egyetlen nap kedvéért, hiszen a férjem a természetes megjelenésembe szeretett bele, a családaink pedig jól ismerik a stílusom, így nem láttam értelmét ezeknek. Szerintem ez egy kissé elavult, vidéki szokás, hogy egy teljesen más nőt kreálnak a menyasszonyból, mint aki addig volt. Véleményem szerint másnap a legszebb az ifjú feleség, amikor már kényelmes szettben, kibontott hajjal mosolyog a világra, újra önmaga, akiben nyoma sincs a megfelelés miatti szorongásnak. A jövendőbelimmel ketten készültünk a szobánkban, ő adta fel rám a ruhát és gombolta be mind a 30 pici gombot. Emlékszem, hajcsavarókkal a fejemen, az ablak előtt letámasztott piperetükörben sminkeltem magam, mire odajött hozzám, csókot adott a nyakamra, és azt mondta, “olyan gyönyörű vagy!” Tegye fel a kezét az a menyasszony, akinek jutott idő ilyen meghitt pillanatokra a hajrában. Az egész kapcsolatunkat az egymásra való odafigyelés és kifinomultság jellemzi, biztosan állíthatom, ha még valaki lett volna a szobában, ne adj’ isten az egyik a hajamat nyúzza, a másik épp szájkontúrt rajzol, nem ugyanígy éltem volna meg a napot. Nagyon megható élmény volt együtt készülni, amit sosem fogok elfelejteni.

A felsőbb megerősítés

Egy héttel az esküvő előtt, hajnali kettőkor arra ébredek, hogy megpróbálnak finoman felrázni az álmomból. A párom vacogó, forró testtel kérdezte, hol a lázmérő, mert szerinte lázas. Félálomban az első gondolatom: korona, az esküvőnek lőttek. Sosem láttam még embert így remegni a takaró alatt, miután a fejére és bokájára vizes ruhákat tettem, fél háromkor autóba ültem, mert a lázmérőben kimerült az elem, és a lázcsillapítót is a lejárt szavatossága miatt pár hónapja dobtam ki. Miután visszatértem az ügyeletes gyógyszertárból, a hőmérséklete a kezdeti enyhe hőemelkedésről normalizálódott, és nettó 2 óra alatt nyomtalanul el is tűntek a tünetek. Nyilván a Covid-protokollt megcsinálta, hiszen veszélyeztetettek is részt vettek az esküvőn, ami hála az égnek kétszeresen negatív lett. Betudjuk a stressznek és egy rossz álomnak, mindenesetre két nap pihenő után boldogan készültünk tovább, a jóisten megadta az örömünk, és megerősített bennünket abban, hogy egymás mellett a helyünk.

Nincs olyan esküvő, ahol minden tökéletes. Azt reméltem, nálunk ez másképp lesz, hiszen pár óra alatt lezavarunk majd mindent, nincsenek nagy igényeink. Nos, a fotós, akit még májusban kértünk fel, hogy örökítse meg a ceremóniát, és további pillanatokat, 25 nappal az esemény előtt visszalépett, mondván egy szlovák határvárosból nem tud átjönni a korlátozások miatt… Bár az illető nem hivatásos fotós (épp emiatt tetszettek meg a munkái az Instagramon), lehet mégis átgondolta és mégsem érte meg neki a megbeszélt összegért cserébe elutazni 600 kilométert oda-vissza. A kezdeti sokk után hamar elengedtem a dolgot, és azt mondtuk, rendben, nem kell fotós, pláne mert mi is és a család is képesek vagyunk 15 képet készíteni.

Tipp: ha kis (költségvetésű) esküvőt terveztek, jó, ha előre letisztázzátok hány képre van valójában szükségetek, hiszen ugyan jól hangzik az ajánlatban, mégis teljesen felesleges a többi 480 darabért fizetetek, ha sosem fogjátok megnézni Manyi néni bevonulós fotóját. Sem nekem, sem a családunknak nincs szükségünk 500 fotóra, meg albumra, meg CD-re, meg pendrive-ra. Mit kezdjünk ennyi fotóval? Én is fotózom napi szinten, jelenleg több, mint 21.000 kép van a telefonomban, azokkal sem tudok mit kezdeni. Persze elképzelhető, hogy a fotósnak nem éri meg elmenni egy pár órás összejövetelre, miközben azon a szombatos egy másik párnál akár kaszálhatna is. Benne van a pakliban, de szerintem meg kell próbálni személyre szabott ajánlatot kérni, nem pedig csak fix csomagokban gondolkodni. Ezért javaslom, hogy ne feltétlenül kizárólag esküvői fotósok között keresgessetek, hiszen rengeteg a jó látásmóddal és ízléssel rendelkező Instagram felhasználó is, akinek képei hangulatával amúgy is azonosulni tudtok. Sőt, akinek nem szakmája, azzal az árban is könnyen meg tudtok egyezni, és mindenki jól jár. Végül csak nem hagyott nyugodni a dolog, és egy régi kedves ismerősöm a környékről jött el képeket készíteni nekünk. Csodás fotók lettek. Ráadásul már másnap megkaptam az összeset, legnagyobb örömömre pedig az utómunkát is teljes mértékben rám bízta. Ennél jobban nem is zárulhatott volna a dolog!

Mindenért megdolgoztunk

Egy “normális” esküvő 3 milliónál kezdődik – azt mondják. A zenekar, a virágok, az étkezés, a ruha mind-mind tételenként többszáz ezres kategória, a fotósról ne is beszéljünk. Eltökélt szándékom volt kihozni az egészet a töredékéből, ami végül sikerült, ehhez viszont nagyban hozzájárult, hogy az elveinkhez hűen, minden feladatból kivettük a részünket, ezáltal minden részlet tényleg bennünket és a kreativitásunkat tükrözte. A meghívókat és a többi grafikai feladatokat hivatásomból adódóan én készítettem, és otthon nyomtattuk ki egy elegánsabb vagy épp rusztikus dekorpapírra. Kapott egy pausz köntöst, egyszerű kötözőspárgát és egy viaszpecsétet, ezáltal hűen tükrözték a hely adottságait és az ízlésünk. A kedvenc vörösborunk üvegeiből gyertyatartókat készítettünk, október hónaphoz illeszkedő mini tököket sógyurmából az asztalokra, egy erdőben talált 1 méteres farönköt láncfűrésszel felszeleteltük otthon, melyek a köszönőajándék (mini gyertyalámpások) stílszerű alátétét alkották. A csokromhoz dekoratív füveket szedtünk a réten, az ültetőkártyák pedig gyönyörű tölgyfa levelekből készültek, melyeket a kedvenc forrásvíz-vevő helyünkön szedtem az erdőben, amik ugyan még nem kapták meg rozsdabarna színűket, így egy alapos préselés után mindegyiket színre festettük. A virágokon és a dekorációkon borzasztó sokat lehet spórolni, ha az embernek van kedve utána járni, és hétvégente kesztyűt húzni. A csokromat egyaránt alkották vásárolt és ajándékba kapott virágok is, mindezeket anyukám kötötte össze nekem, a többi virágdekorációval együtt, nagypapa közreműködésével a helyszínen, aki a keze alá dolgozott. A férjem bokrétáját természetesen én kötöttem, ami ma már a hálószobában, egy kis vázában kapott helyet, és a növények sajátossága révén ugyanolyan pompájában tündököl, mint akkor. Az aprósüteményeket anyósom készítette, a terítést pedig mi állítottuk össze. Másképp el sem tudtam volna képzelni, így nyert értelmet az egész. Elmondhatatlanul örülünk a lassított módban megélt előkészületeknek, mellyel visszahoztuk a régi esküvők lényegét, ahol ugyanolyan örömmel töltött el minden résztvevőt, mint az adventi várakozás a gyerekek szívét.

Ezt a képet a bátyám fotózta be még otthon, amikor átadtam a családnak a meghívókat.
Személyre szabott menükártyát és tölgyfalevél név jelölő.
Gyűrűtartó “párna”, az erdei hangulathoz illő farönk-szeletből, spárgával, bordó páfránnyal.
Sehol az ég világon nem találtam mini fehér tököket, ezért készítettem a jól bevált sógyurma receptemmel.

Pénteken délután érkeztünk a helyszínre, egy finom ebéddel kezdtünk, majd elfoglaltuk a szobánkat. Ezután körülbelül 1 óra alatt feldíszítettük a legszebb kandallós dísztermet, közben számoltuk vissza az órákat, amikor végre elérkezik az a nap, melyre két évszak óta készültünk. Másnap reggel egy tartalmas reggeli után ellenőriztük, hogy a kandallót befűtötték-e, majd komótosan egy jólesőt wellnesseztünk. Úsztunk, miközben az ablakon túli erdőben hullottak alá a sárga falevelek, és adták tudtunkra az idő múlását. Ücsörögtünk a szaunában, teljes nyugalomban, a látványtól átszellemülten rápihentünk az estére. Miután kiáztak a kezeink, puha köntösben elindultunk a szobánkba közösen készülődni.

A kandallóért a mai napig odavagyok, az őszi, erdei stílusú, mégis elegáns környezetbe pedig teljesen beleszerettem. Gyönyörű volt a terem, sőt az egész hotel, melyet egyáltalán nem is kellett volna feldíszíteni, mi mégis megtettük néhány hangulati elemmel.

Eljött a idő. 17 órakor néhány lehullott őszi avart szórt elénk a két kis koszorúslányunk, melyen besétálva a hangulatos kis kápolnába, egy rövid ceremóniát követően örök hűséget fogadtunk egymásnak 2020.10.10-én. Ezt követően egy visszafogott, halk jazz-zongora dallamokkal, helyenként francia sanzon feldolgozásokkal kísért elegáns családi vacsorát ültünk, ahol fűtött kandalló mellett, saját készítésű, őszi dekorációval díszített asztalon fogyasztottuk el az erdei vadászkastély ihlette vacsoráinkat. Szerencsére a rendelkezések nem szóltak közbe, és terveink szerint meg tudtuk tartani a kézfogónkat, annyi szabállyal, hogy 11 órakor elbúcsúztunk a családtól, ami miatt senki sem neheztelt ránk, hiszen mindenki tudta, csak egy extra ceremóniával egybekötött vacsorára hivatalos.

Különös kettősség jellemezte az esküvőnket. Egyszerre volt rendhagyó és modern, ugyanakkor régies értékekkel átszőtt, kiegyensúlyozott és stresszmentes. Csodálatos hétvége volt, az égiek minden bizonnyal nekünk szánták az utolsó októberi napsugarakat, mert másnap már sűrű esőcseppekkel pettyezett ablakkal indultunk haza. Büszke vagyok magunkra, hogy nem darált be minket az esküvőipar, és végig tudtuk vinni a kezdeti elképzelésünket. A tanácsom, hogy akár kicsi, akár nagy esküvőre készültök, legyen bátorságotok kiállni magatokért, hiszen elvileg rólatok kell szóljon az a nap. Ha nem színed a fehér, ne viselj fehér ruhát. Ha nem szereted kontyba kötni a hajad, ne tedd, csak mert a fodrász azt mondja. Ha nem vagy édesszájú, gondolkozz alternatív megoldásokban, semleges vagy akár sós ízvilágban. (A tortánk svájci vajkrémmel bevont, kakaós piskótalapok közötti körtepürével és sós karamellel töltött volt. Pont annyira édes, amennyire kellett, nem telített el, az ízét még ma is érzem a számban.) Ne engedd magad befolyásolni, ha kell, kapjatok össze az anyóssal pár napra, de igenis ez a ti napotok, nem pedig másé, legyen hát olyan, amilyen a lelketekben megfogant. Anyukámnak mindig meggyűlt a baja velem, mert öntörvényűnek születtem, akinek mindenről van egy saját(os) elképzelése, és van is bátorságom megvalósítani azokat. Ilyen volt a házasság előtti névváltoztatásom is. Fejembe vettem, elértem, és semmilyen ellenkezés vagy családi hagyomány nem tudott eltántorítani. Sokszor a dolgoknak túl nagy feneket kerítenek, néha a saját családunk is megpróbál lelki terrort alkalmazva ránk erőltetni szokásokat, régi, olykor elavult hagyományokat, miközben számtalan nyomásnak vagyunk kitéve az élet minden területén. Ragaszkodjunk makacsul meggyőződéseinkhez! Ha hibázunk, magunkat okolhatjuk, nem másokat, de legalább megpróbáltuk egy másik utat, ami számos esetben nagyon jól sül el. Nem mondom, hogy a jó házasság titka egy önazonos esküvő, de biztosan sok múlik azon is, hogyan indultok el közös életetek első hivatalos útján.

“Örökké a tiéd, örökké az enyém, örökké a miénk.” – Ludwig van Beethoven

Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, akik munkájukkal és felajánlásukkal hozzájárultak kettőnk napjához. Külön köszönetet érdemel a csodálatos, letisztult jegygyűrűink elkészítője, Reményi Éva, akivel már az első perctől kezdve megtaláltuk a közös hangot, melynek eredményeképp pontosan olyan ékszereket készített számunkra, amilyenre vágytunk. Valamint a menyasszonyi ruhám egyszerűségét életre keltő tervezőnek, Horváth Lillának munkájáért. Bár a köztünk lévő távolság a végére akadályokat gördített elénk, mégis a lehetőségünkhöz képest sikerült áthidalni ezeket. Végezetül nagyon hálásak vagyunk a helyszínnek, akik elveikkel ellentétben velünk kivételt tettek, és ebben az exkluzív környezetben megtarthattuk esküvőnket. Mind a személyzet, a konyha és a vezetőség elismerést érdemel profi munkájukért! A fotókért pedig örök hálám Tóth Lászlónak, akivel úgy tízévente mindig összesodor az élet valamilyen fotózás kapcsán.

Remélem örömmel olvastátok az összefoglalóm, és lesz, akit átlendít majd írásom egy esetleges bizonytalanságon, hogy egy olyan esküvőt szervezzetek majd, amelyre mindig tiszta örömmel fogtok visszaemlékezni.

Szeretettel, Mrs. Neubeller

6 Replies to “Egy esküvő története – Megéri?”

  1. Gondolom, aki még nem ment férjhez, most sokat tanulhat, eleganciából, szerénységből, szervezésből. Csak gratulálni tudok..100%-os.

  2. Tökéletesen megfogalmaztad az érzéseimet az esküvővel kapcsolatosan.
    Sajnos a szüleim a végtelenségig kötik az ebet a karóhoz, hogy már pedig 300 fős esküvő kell, és az utcát is megkell hívni, mert szokás. Természetesen amikor elmondtam a saját elképzeléseinket akkor csak rosszalló tekinteteket kaptunk válaszul, például “dehát mit fognak gondolni az emberek, ha nem hívod meg őket ?” természetesen elhangzott a jó öreg “Szégyenbe hozol minket” is.
    Van még egy évem lenyugtatni a szülőket, remélem sikerülni fog, és mi is olyan esküvőt élhetünk át, amilyet szeretnénk.

    1. Köszönöm! Szerencsére nálunk mindkét család elég liberális, egyik részről sem akartak beleszólni, maximum javasoltak valamit, amit vagy megfogadtunk, vagy nem. Átérzem a helyzeted, ha nem is saját tapasztalatból, hanem számos menyasszonnyal folytatott beszélgetés után. Adagold nekik, meg fognak enyhülni. Ha nem, az már az ő meccsük, nem a tiétek…

  3. erről a témáról is órákat lehetne beszélni, annyi aspektusa van (én még a környezetvédelmet is belevenném). Nagyon szépen megoldottátok, őszintén gratulálok!
    Én egyébként szeretem a táncot az esküvőkön, igényes zenére, persze, de sokszor gondoltam már arra, hogy az életünkből annyira kikopott a közösségi ünneplés, tényleg csak az esküvő maradt, hogy ezért kerítenek neki ekkora feneket. Ha lennének (szélesebb társadalmi körökben) bálok, pl farsangkor, akkor az esküvő megmaradhatna annak a bensőséges rítusnak, ami csakis a párról szól.

  4. Szia!

    Nekem is így tetszett! Egyszerű, de nagyszerű. Mindig is tudtam, hogy kreatív vagy, több jó ötleted láttam de ez a dizájn tényleg nagyon egyben volt.
    Benne van az évszak, a “hely”, a természet közelsége (szó szerint… 50m-re az erdő). A fa alátét és a levelek is, a színeiben száraznak tűnő csokor. 🙂

    Én is azt vallom, hogy a kevesebb olykor több, és ismét bejött. 😉

    Kicsit konyítva a fotózáshoz, még filter sem kellett a színekhez.

    Az olvasóknak mondom, hogy a képek színei valósak! Tényleg ilyen volt!

    Szerintem jobb volt, mint a nagy csicsás puccos színes dorbézolás.
    Azért voltunk ott, hogy tanúi lehessünk egy pár egybekelésének. Semmi extra, de az jól! 😀

    Sok Boldogságot!

Szólj hozzá! :)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.