Őszi rózsák

Tipikus délutáni pillanatkép, amikor frissen pedikűrözött lábakkal, sarkon járva óvatosan elbotorkálok a laptopomért, majd lehuppanok a kanapéra, a dohányzóasztalra egy puha párnát dobok, hogy az elkövetkezendő órákra kényelmessé váljon a lábtartóm, majd nekikezdek írni. Azon töprengek, hogy a legutóbbi “Őszi Banakcslista” írásom mennyien szerettétek, és futótűzként terjedt, ami meglátszott az olvasási statisztikákon is. Azzal, hogy megírtam azt a listát, magamat is pont annyira inspiráltam, mint titeket. Ugyanis azóta tudatosan járok a boltok polcai között, hogy épp mit szerezzek be, mit készítsek el, és mit pipálhatok ki a negyven pontos bakancslistámon. A minap megállapítottam, amikor nézegettem a képeket, amelyeket folyamatosan küldtök nekem, hogy rengeteg a kreatív női olvasóm – és valószínű még több is, akiről nem tudok. Látom, hogy mélyen ott szunnyad bennetek a tehetség, az alkotás utáni vágy, de valami meggátol titeket ebben. Persze, az első gondolat ami a legtöbb nő fejében most kitör, az az időhiány. Van benne valami. Amikor elkezdtem írni, az egész oldalam fejben és gyakorlatban is összerakni, adottak voltak a tökéletes körülmények – az önmegvalósításhoz. A nap legnagyobb részében azt csinálhattam, amit igazán szerettem. Az ég világon semmi dolgom nem volt csak főzni, dekorációkat készíteni, sminkelni, és az utazásaimról beszámolni.
Most az életem sokkal változatosabb, számomra értékesebb és időben jóval korlátoltabb lett, így innen nézve teljesen jogosan szurkálták szemrehányóan az időmilliomos mivoltom. Azért szerencsére most sem rabszolgának disszidáltam Németországba, ugyanakkor leginkább spontán történések szakítják ideiglenesen félbe a terveim – mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a mostani bejegyzésem képanyaga már három hete elkészült, a tartalmat pedig folyamatosan csúsztatom időben. Elkezdem hétvégén, folytatom hétfőn, végül péntek lesz belőle. Van, hogy minden nekifutáskor, kb. 5-6-szor át kell fogalmaznom a mondatokat, mire kiküldöm a nagyvilágba. Mókás, de egyben bosszantó is, hogy ma már képtelen vagyok egy levegővel megírni egy rövid bejegyzést.
Most újra belevágtam – hátha ezúttal sikerül –  a tegnapi 3 váratlan vendéges, kínai mézes-szezámos csirkefalatok 6 személyre készítése és az az utáni romeltakarítás után, a postai fél órás sorban állás és a bevásárlás után ,valamint a jókai bableves előtt, amivel várom haza a Kedvest. Szerintem valamit nem jól csinálok… Vagy mégis? Tényleg ilyen a Valós Nagybetűs? Felébredtem volna?! Mindenesetre nagyon élvezem!

A saját készítésű, ősszel elvégezendő listámban szereplők közül egyet-kettőt már kipipáltam, most jöjjön egy következő, a Lista által ihletett sütemény.
Egy kezemen meg tudom számolni a hozzávalókat, mégis olyan gyönyörű és különleges édességről van szó, aminél aligha lehetne találni kedvesebb és egyedibb vendégvárót, vagy épp vendégségbe vitt, házi készítésű ajándékot. Rengeteg variációja létezik az Interneten, én a legegyszerűbb elkészítési módot jegyzeteltem le, hogy könnyen el tudd te is készíteni, ha van kedved. Önmagában is egy emlékezetes sütemény, tovább gondolva pedig valamilyen csinos piskótatorta krémjébe ültetett, ehető dekoráció.
Mind öltözködésben, mind a konyhában, mind életstílusban a “Less is more” elvét követem. (A “kevesebb, több” / Ludwig Mies Van Der Rohe, avagy a kedvenc modern építészemtől származó, és vele szorosan összekapcsolódó fogalom.) Talán eddig majdnem minden gasztró bejegyzésem végtelenül egyszerű alapanyagokat tartalmazott. A hozzávalók listájában egyszer sem szerepelt még szardellapaszta, osztrigaszósz vagy sáfrányos szeklice, mert magamból kiindulva tudom, ha meglátok egy ilyen receptet, nincs elég lelkierőm elindulnom a beszerezni ezeket a reménytelennek tűnő alapanyagokat. A szeklicét meg ugye helyettesíteni nem lehet, így keresek inkább valami mást vacsorára. Az olyan recepteket szeretem, amelyekhez kinyitom a hűtőt, és minden hozzávaló rendelkezésemre áll, vagy legalább csak egy tejért kell elugrani a boltba, majd az adott étel elkészítéséhez sem kell hosszasan álldogálni a konyhában. Bevallom, egy lusta, de precíz háziasszony típus vagyok, ami konyhai területen azt eredményezi, hogy amikor kreálok valami finomat, igyekszem azt gyorsan és a lehető legkevesebb időráfordítással tenni.

A mostani receptem (is), aminek főszereplője egy igazi, őszi hangulatú gyümölcs, pont ilyen. Agrár területen dolgozó, vagy tanulmányait folytató olvasóim most biztosan fogják a fejüket, hogy a következőkben lepirosalmázom ezt a kedves és tiszteletreméló gyümölcsöt, aminek biztosan van pontos megnevezése, de mentségemre szolgáljon, hogy képtelen vagyok megjegyezni minden egyes fajtát. Ugyanis ma több ezer nemesített almafajta létezik, mégis én teljesen boldogan elélek abban a tudatban, hogy van zöldalma, a savanyú, ami összehúzza a szám.  Van sárga alma, a kásásabb és a picit pöttyös felületű, és a piros alma, amiből kétféle forma lebeg most a szemem előtt, a szabályos gömbölyded, és a felül szélesebb, alul karcsúbb típus. Mindkettő mindig ropogós és mézédes. Tisztában vagyok vele, hogy kapható idared, jonathan, red delicious, green és starking alma, mégis csak kizárásos alapon, józan paraszti ésszel tudnám összekötni őket a nevükkel.
Ezúttal érdemes tehát A piros héjú almát választani – még az enyémnél is pirosabbat -, hogy még élethűbb és színesebb legyen a végeredmény.

Őszi rózsák


Hozzávalók (kb. 12 darabhoz)

4 db alma
1 db citrom leve
4 kanál sárgabarack lekvár
2 csomag készen kapható vajas leveles tészta lap
őrölt fahéj


Kettévágtam az almákat, a magházat eltávolítottam két, határozott V alakú vágással, majd nagyjából 2 mm vékonyságú szeletekre vágtam őket. Egy tálat félig töltöttem vízzel, belefacsartam a citrom levét, majd megfürdettem benne az alma szeleteket, és 3 percre a mikróba tettem a tálat. Erre azért van szükség, hogy az almák megpuhuljanak és könnyen hajlíthatóak legyenek.
Leszűrtem egy klasszikus, fém szűrővel, papírtörlőn félretettem szárítani őket, amíg a tésztát előkészítettem.
Biztosan ismeritek a papírvékony, finom és sérülékeny rétestésztát, ami megsülve, harapáskor roppan és szanaszét hullik. A zömökebb, kelt pizzatésztát, ami leginkább a puha kenyérhez hasonlít. A porhanyós, vajas linzertésztát, aminek sós változata például a nagyszerű quiche ételek ágya. És az ezerféle módon felhasználható leveles tésztát, amiből egyaránt készülhetnek édes vagy sós ételek. Én most az utolsóval dolgoztam, mert ennek a feldolgozhatósága a leginkább megfelelő ehhez a süteményhez. Hipermarketek hűtött áruk részlegén, valahol az élesztő és a gnocchi között található. Érdemes többet is beszerezni belőlük, mert hálás alapanyagok.
A csomagolásból kivéve vékonyan lisztezett deszkán (vagy szilikon alátéten) kinyújtottam a tésztát (a képen láthatónál mehet még vékonyabbra,) majd 6 egyenlő részre osztottam.
A baracklekvárt fél perc alatt kissé felmelegítettem a mikróban, két-három kanál vízzel összedolgoztam, hogy könnyen kenhetővé váljon. A tészta csíkokat egyesével megkentem, majd az alma szeleteket egymást félig fedve egymás mellé fektettem úgy, hogy a “szirmok” kissé túl lógjanak a tésztacsíkon.
Megszórtam fahéjjal, és egyszerűen feltekertem őket. Annyira adja magát, hogy elrontani szerintem nem lehet!
Az ujjammal vékonyan kivajazott muffin sütőformába helyeztem őket, és 200 fokon szép barnára sütöttem a rózsácskáimat. (kb. 20 perc alatt, amikor a tészta már el kezd pirulni)
Végül a kedvenc befejező műveletem, mondatom és egyben mozdulatom: “amikor kihült, vékonyan megszórjuk hófehér porcukorral”…
…A látvány pont olyan, mint az első dér csípte őszi rózsakerté. Fahéjas, édes, kívánatos, nőies és kecses.

Processed with VSCOcam with a6 presetProcessed with VSCOcam with a6 presetProcessed with VSCOcam with hb1 presetProcessed with VSCOcam with a6 preset

Amikor tele van a fejem mindenféle goldolattal, amelyek meggátolnak az írásban, általában felcsattanva, nagy lendülettel lezárom a hűséges laptopom, és valami homlokegyenest másba fogok bele. Ezt még az iskolában tanultam meg. Emlékszem a 3 x 90 perces rajzórákra: amikor leültünk a rajzbakra, és teljesen átszellemülten szugeráltuk a modellt, vagy a csendéletet majd a papírjainkat felváltva. Szinte sokként ért, amikor a tanárnő váratlanul megsértette az alkotói csendet, hogy “gyerünk, gyerünk, menjetek ki a levegőre 10 percre!” Még a gondolata is fájt annak, hogy meg kell mozdulni a békés rajzpózból! De mégis, mire visszatértem a papíromhoz, észrevettem az ordító hibákat, vonalakat, tónusokat, amelyeknek nem ott volt a helyük.

Ma, ilyen esetekben teszek egy sétát a házunk előtt kanyargó folyó mellett Kiflivel, a kutyuskánkkal, hogy feltöltődve, kitisztult fejjel, ihlettel telítve folytassam az írást. Vagy főzök valamit.
Kell egy kis szünetet tartani, kellenek azok a 10 perces levegővételek ahhoz, hogy hibátlanul, vagy legalábbis a tőlünk elvárt módon teljesíteni tudjunk. Talán az sem véletlen, hogy ezt a gyakorlatot magammal hoztam, és ma már nem írok meg egyszerre egy bejegyzést…
Fél szemmel és egy darabka szívvel mindig ott vagyok Magyarországon, ezért látom, hogy most épp kánikula van. Ha majd újra integet nektek is Őszanyó, és egy borús időben akad egy szabad órátok, készítsétek el ti is ezeket a tüneményes kis virágokat! Addig pedig élvezzétek ki a szeptemberi nyár minden percét!

Szeretettel,
Réka

Reklámok

Szólj hozzá! :)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.