Csend-élet. Miért jobb külföldön? (Recept!)

Amióta egy másik országban élek, a barátaim, ismerőseim, de leginkább a követőim észrevették a változásom. Ők csak azt mondják: sugárzom. Leírom, hogy miért.
Amikor múlt év szilveszterén felszálltam a repülőre, csupán 4-5 napra való ruhával tartottam Párizs felé, hogy a kedvenc városomban búcsúztassam a változásokkal teli 2014-es évet. Ahogy nőttek a kilométerek mögöttem, úgy peregtek le rólam az elmúlt időszak nehézségei. Már akkor éreztem, hogy valami más, valami jó kezdődik az életemben, amikor a repülőjegy “csak oda” szólt. Párizs után Németországba mentünk együtt az új életemmel, és a “maradj nálam a születésnapodig” helyett immáron lassan 8 hónapja élünk együtt… A nagy találkozás előtt fél évig egyedül éltem egy gyönyörű, kis lakásban, amelyet béreltem Buda egyik távolabbi részén. Ez idő alatt független voltam és egyedülálló, volt időm átgondolni az addigi életem. Minden hátrányával együtt visszagondolva nagyon élveztem azt a szingli időszakot: a hobbym lett egyszerre a munkám, a WLS Home kollekcióm elindítottam, amiért volt értelme minden nap felkelni, és csak csinálni. Szoros, őszinte barátságokat kötöttem, ami addig teljesen kimaradt az életemből, és olyan élményekkel lettem gazdagabb, amit soha nem fogok elfejejteni. Mégis amikor döntésre került a sor, egyetlen percig sem gondolkodtam a maradáson. Máig sem tudom megfejteni ezt a tőlem szokatlanul gyors döntéshozást, csak átadtam magam a történéseknek, és nagyban játszva: feltettem mindent egyetlen lapra. Szokták kérdezni, hogy van-e honvágyam. Nincs. A szívem itt van, a legtöbb örömöm itt élem meg, ide kötnek a papírok: a címem, a bankkártyám, a telefonszámom, a betegbiztosításom. Magyarországhoz már fizikai kötődésem tulajdonképpen nincs. Ami ott(hon) van, és ami igazán fontos, örökké a szívemben marad – és a Skype vonal másik végén bármikor elérhetek. Tudom, ez így olvasásra elég személytelennek tűnik, de az az ember, aki jelenleg is a hazájától távol olvassa most a soraim, tisztában van a külföldi élet számos előnyével (persze hátrányaival is) és pontosan érti a bennem kavargó érzéseket.

Írok kicsit a mindennapokról – ahogy én látom.

Nem volt idegen a terep számomra, ugyanis 11 évesen az első külföldi utam a családdal ide vezetett, ráadásul egy innen 80 km-re lévő városba. Akkor 3 hétig tartott a “nyaralás”, azaz Apukám meglátogatása. Emlékszem, hogy már abban az időben mindenhová bicikivel mentünk, városokat kötött össze a (dupla sávos) bicikliút. Rengeteget kirándultunk, és akkor még csak Apu beszélt jól németül, de amikor Anyával elsétáltunk a szupermarketbe az aznapi ebéd hozzávalóiért, nem okozott gondot a kommunikáció. Kézzel, lábbal ugyan, de bármilyen helyzetben megértette egymást a két nemzet szülötte. Ma sincs ez másképp. Ugyan voltam olyan “szerencsés”, hogy német nyelvből érttségiztem 12 évvel ezelőtt, de ahogy az lenni szokott, ha nem használom, a megszerzett tudás köddé válik. Ráadásul nagyon nem szerettem tanulni, mert egy kényszerhelyzet volt, ugyanis osztályt váltottam, így az addigi kecses franciát a baltával faragott német váltotta fel, és 2 év hátrányban indulva futottam neki az érettséginek – olyan is lett. Gondoltam megvan, végre elfelejthetem. Aztán a sors fintora, hogy most újra kénytelen vagyok megtanulni. Még ha nem is akarom, egyszerűen rám ragad: a mindennapokban ezt hallom a tv-ben, ezt olvasom, ezzel dolgozom az irodában, és olykor el kell intéznem ügyeket, ahol össze kell szednem magam, és az addig tudásom. Sokan félnek a nyelvi különbségektől, és van, hogy ezért sem indulnak el az álmaik felé. Én is ilyen vagyok, de küzdök ellene.

A titok: a mély víz.

Hadd hozzak fel egy példát. Két hónapja éltem itt, és a párom megkért, hogy másnap reggel 8-ra vigyem el a céges autót a hivatalos márkaszervízbe belső kárpit tiszításra, mert ő távol lesz. Kerekedett a szemem, de nem mondtam, hogy nem tudom megcsinálni. A párom német Édesanyjától kértem egy kis segítséget, hogy az adott párbeszédben miket kell mondanom, milyen szavakat kell megtanuljak. Másnap pedig, mindent németül bonyolítottam le! Rövid, egyszerű mondatokban ugyan, de válaszoltam, és vissza is kérdeztem. A hölgy, akivel beszéltem, meg is jegyezte, hogy ahhoz képest, hogy 2 hónapja élek itt, és nem tanulom a nyelvet direkt, nagyon jól beszélek, és a kiejtésem is szuper! Az ilyen szituációk hihetetlenül jótékonyan hatnak az önbizalomra! A mindennapokban vannak még apróbb kihívások: papírforma szerint Projekt Asszisztens vagyok párom cégénél. Gyakorlatilag igyekszem megküzdeni a német nyelvű táblázatokkal, könyvelési programokkal. Hetegig tartott, amíg összebarátkoztunk, amíg beletanultam az eddig számomra idegen feladatokba. Nem vagyok ilyen beállítottságú, a precízségem sem a számokban látszik meg, de hirtelen alkalom szülte, így bele kellett tanuljak. Túl vagyok életem első idegen nyelvű üzleti tárgyalásán – még ha egyelőre nem is én beszéltem – mégis élvezettel kísértem el a főnökurat hamburgi útjára, és egyben erősítettem őt a jobbján, támogattam, mint párja. Örömmel végzem a rám osztott feladatokat, és szerzek új ismereteket, de, hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz a Szerelmemet főnökömként kezelni. A hétköznapokban, amikor az irodában vagyunk, nem bájolgunk egymással, mindenki a munkájára koncentrál, gyakran eltelik úgy egy óra, hogy nem szólunk egymáshoz. Nagyon jó vezető, a munkájában maximalista, és zseniális profizmussal játsza a főnök szerepet, amit elég nehéz megszokni. Más a munkatempónk, a kapacitásunk, és a személyiségünk, emiatt legalább már háromszor kirúgott a munkaidőben megélt nézeteltérések miatt… Ez viccesnek tűnhet, és néhányan talán azt mondják, milyen szerencsés vagyok, hogy a párommal dolgozhatom, gyakran láthatom őt, de valójában kőkemény meló megtartani az egyensúlyt munka és magánélet között. Szerencsére mindketten kreatív emberek vagyunk, akik fel tudják dobni az irodán kívüli napokat.


Tulajdonképpen Németország olyan, mint bármelyik európai ország, csak mintha itt több mosolyt adnának egymásnak az emberek. Keskenyek az utcák, kerülgetni kell a parkoló autókat. A városokban több társasház van, mint kertes, családi, “vidéken” pedig azok a szép, favázas épületek tucatja, amelyekért én teljesen odavagyok!


De a kerítés itt sincs kolbászból, nagyon sok az Ausländer, akik mind dolgoznak, talán jobban élnek, mintha a saját hazájukban tennék ugyanezt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Stuttgartban csupán kettő százalék a munkanélküliek aránya. A külföldiek közül nagyon sok a magyar. Szolgáltak már ki minket többször étteremben, vettem már át csomagot egy futárcégtől magyar fiútól, és kértem már útbaigazítást egy magyar idős házaspártól, mert hallottam, hogy az anyanyelvemen beszélgetnek. Ezek azok a momentumok, amelyek miatt nem érzem magam annyira távolinak,  és ami miatt kezdek lassan otthonomként tekinteni erre a hatalmas birodalomra.

Vajon a “székhelyünk” megváltoztatásával mi magunk is megváltozunk?

Egy a Fülöp-szigeteken élő barátnőmmel erről beszélgettünk nemrég Skypeon. Amikor eldöntjük, hogy költözünk, nem tudunk minden személyes tárgyat magunkkal vinni, csupán a legfontosabbat csomagoljuk be nagyjából egy négyzetméterbe. Ahogy megérkezünk a választott célországba, majd megtesszük új életünk első lépéseit, rájövünk, hogy olyan, mint “nélkülözhetetlen” nem létezik. Hogy mennyi felesleges kacatot halmozunk fel életünk során, amelyekre tulajdonképpen semmi szükségünk sincs. Nem tőlük függ a boldogságunk! Sokan a tárgyaik, emlékeik rabjai, mert képtelenek szelektálni, elengedni, megválni valamitől. Pedig a legtöbb dolog pótolható. Mindketten mosolyogva bólogattunk akkor, amikor arról beszéltünk, hogy régebben egy-egy utazásra a súlykorlát határáig pakoltuk a bőröndöt rengeteg ruhával, és a hozzájuk passzoló kiegészítőkkel, amiket ki sem csomagoltunk, mert nem volt rájuk szükség. Nem tudom, hogy a kor teszi, a külföldi levegő, esetleg a praktikus gondolkodás, vagy az évek alatti sok utazás tapasztalata, és a bepakolás-kipakolás utálata, de ma már napokra el tudok szökni néhány ruhadarabbal. És ez hatalmas szabadságérzetet ad!
Januárban 30 éves leszek. Minden (szerencsés) nő életében eljön az idő, amikor magába néz, felfedezi a belső hanggal való kommunikáció csodáját, és lefekteti az alapkövét annak, ahová szeretne tartani az élete “második” felében. Megreformálja az addigi szokásait, átgondolja mik azok a felesleges sallangok, amiket el tud engedni, amire már nincs szüksége a jövőben. Tudatossá, vagy tudatosabbá válik, mint azelőtt. Talán életmódot vált, elkezd keményen edzeni, vagy kitűz egy célt, ami felé “most már aztán tényleg” gőzerővel halad. Elkezd befelé élni. Önmagának, és a szűk családjának. Amikor már nem kell bizonygatni semmit, mert mindenki, akinek a véleménye fontos, minden “mennyi?, miből?, hol?, hogyan?” kérdésre pontosan tudják a választ. Számomra most jött el ennek az ideje. Én most ennek a változás hullámnak valahol a közepén járhatok: felismertem a képességeim, a lehetőségeim, a helyzetem, és sok-sok beszélgetés után jómagam is rájöttem arra, hogy az önértékelésem rendben van, már nincs szükségem arra, hogy bárkinek is tetszem, vagy azt mutatni, nekem most mennyire jó. Bevallom, nem könnyű, mert az ember az örömét szívesen megosztja másokkal, hogy épp hol nyaral, melyik étteremben eszik, mit vásárolt, de nem. Nem, és nem. Nekem, – aki valóban, régebben más felhasználói szokásokkal rendelkezett a közösségi oldalakon – nagyfokú önmegtartóztatásra volt, van és lesz is szükségem addig, amíg ez a tanulási/változási folyamat be nem fejeződik. Naivan azt hittem, hogy a határátlépéssel megvakulnak a gyűlölettől szikrázó irigy szemek, de ahogy láttam, csak most nyíltak ki igazán. Mondhatni értük is változtam, hogy enyhítsek esetleges fájdalmaikon. Szerencsére nem volt nehéz elsajátítani ezt az új magatartást, elég csak a környezetemben élők szokásait, viselkedéseit megfigyelni.

Itt ez máshogy megy.
Valamelyik szombaton egy hangulatos kávézóban reggeliztünk, ahová én személy szerint nagyon szeretek visszatérni. A napsütötte árkádok alatti kerek, faasztalok egy hatalmas tér félreeső részében sorakoznak. Minden hétvégén piacot rendeznek be, így ottjártunkkor meg lehetett figyelni a hétvégén éledező idősebb generációt is, akik az ebéd hozzávalóit, a csupa bio élelmiszert a piacról szerzik be. Mindig is nagyon kedveltem és tiszteltem az időseket. Csodálattal nézek a szolgalmukra, a kitartásukra és az élettapasztalataikra. Mögöttem és előttem is volt egy hölgy, akiknek a stílusuk magával ragadott. Jólöltözöttek voltak, befésült frizurával, az idő nyomát viselő csuklójukon megcsillanó karperec, vagy a dekoltázsukat díszítő, finom, klasszikus gyöngysor visszafogottan érzékeltette az anyagi jólétüket. Jól esett nézni őket, örültem, hogy aznap is magamba szívhattam egy csepp stílust, egy kis inspirációt a helyiektől. Tudjátok mit fedeztem fel? Hogy itt nem fontos a márkajelzések. Mindenki a lehető legdiszkrétebben mutatja meg a pénztárcája vastagságát, vagy amiért megdolgozott az életében. Persze itt is elhúz egy-egy Porsche, és Mercedes cabrio, vagy Ferrari – ráadásul nem ritkán 60 év fölötti nénikkel a kormány mögött – de nem jellemzőek a száguldozó, milliós órával az ablakban lógó karok. A mértékletesség a kulcsszó, amivel én is szeretek / szeretnék azonosulni.


Nyolc hónapja élek Németországban, és az itteni lét gyökeresen megváltoztatott. Kaptam egy új életet, egy új szerelmet, vele egy új családot, egy új – és talán utolsó – lehetőséget arra, hogy megleljem azt, amiért a legtöbb ember születése pillanatában útnak indul.


Hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek rosszabb pillanataim, amikor elfog a kétely, a bizonytalanság érzése, mégis arra gondolok, és azt vonzom be, hogy itt vagyok otthon, hogy megérkeztem. Hogy ez az én helyem, és életem. Itt elég távol vagyok a legtöbb negatív behatástól, és a mindennapokban megengedem magamnak azt a luxust, hogy megválogassam mikkel, vagy kikkel érintkezem, milyen viselkedést, attitűdöt öltök magamra, milyen irányban formálódik a stílusom és a személyiségem. Itt nem kell, és nem is szabad megjátszanom magam, vagy nyilvánosan mutogatni azt, amit egyébként felesleges bizonygatni.
Lezártam a múltat, a múltbéli szokásaim, és újabb célokkal, de a régi lelkesedéssel folytatok mindent, ami boldoggá tesz. Csendben, vagy csendesebben, az eddigi nyilvánosságot kizárva, a továbbiakban már magunknak megélve a kedves pillanatokat. 30 évesen már nem a fotómegosztó oldalam a legfontosabb az életemben, noha nagyon szeretem, de mióta az értékrendek hanyatlását, valamint a középszerűséget látom szembe jönni, igyekszem távol tartani magam az ott hemzsegő fertőzésektől. Ugyanakkor a korábbi, és az új szabályaimat betartva, a jövőben is egy-egy hangulatot átadó képet szívesen osztok meg az életem pillanatairól, hogy ha nem is tudok háromnaponta bejegyzést írni, legalább ezen az egy felületen tudatom, hogy még élek. : )

Akik már a kezdetektől követnek, olvasnak, azok tudják, hogy nyáron minimál fokozatra kapcsolok, és igyekszem átvészelni ezt az évszakot. Számomra az ősz és a tél az aktívabb, inspirációkkal teli időszak, amikor elkezdek alkotni és élvezni a természet lecsendesülését. Nyáron nincs kedve az embernek főzni, vagy sütni, személy szerint lényegesen kevesebbet eszem, és azt is gyorsan elintézem. Tehát gasztronómiai költemények nyáron nem igazán születtek – ellenben tudnék mit írni az itteni házhoz szállított ételek milyenségéről, de abban nem lenne semmi kifinomultság.

Az elmúlt hétvégén kaptam egy jó nagy szelet Magyarországot: vendégeim voltak – csajos, hosszú hétvégét tartottunk. Cincogtak az “egerek”, ugyanis miénk volt a ház. Ennek ellenére mindannyian fizikailag is nehezen viseltük a nagyon meleg napokat. 39.8 fok, amikor még strandra sincs kedve menni az embernek, csak lehetőleg klímás helyiségekben tartózkodni. Így jórész itthon voltunk, vagy csak naplemente után merészkedtünk elő, és kattogtattuk a fényképezőgépek gombjait. Inspirálódtunk, álmodoztunk, jókat beszélgettünk, pletykáltunk, vásárolgattunk, “bandáztunk” – ahogy a barátnőm szokta mondani – és persze rengeteget nevettünk! Természetesen főztem is nekik. : ) Ugyan a nyári forróságban kevésbé kívánjuk a nappali meleg étkezéseket, de az esti vacsoráknak azért megadtuk a módját. Német specialitás helyett – kérésre – egy magyaros paprikás krumplival köszöntöttem őket, ahogy én szoktam: jó fűszeresen, pirosan, és ízletesen, frissen sült bagettel a kosárkában. Az itteni alapanyagok, vagy a víz összetétele miatt a szokásos ételeim valahogyan nem azok a megszokott ízűek, mint Magyarországon voltak, de ezúttal a vendégváró vacsorámat sikerült közel hasonlóan magyarosan elkészíteni, így néhány falat erejéig nosztalgiázhattam az asztalnál. Viszont a paprikás krumpli “slampossága” miatt nem kerülhetett fel a megosztandó recepteim közé.
Ellenben az utolsó estén kicsit dekoratívabb asztalra valót készítettem hármunknak. A mindenki által kedvelt olasz területen tettünk gasztronómiai kalandozásokat, aminek eredménye gyönyörű fotókkal lett megörökítve. Gondoltam ennyi idő után nem csak magamról írok, hanem valami használhatóval is frissítem az oldalam, így szeretettel megosztom veletek ezt a nyári, improvizált receptem, ami (még színeiben is) méltó búcsúztatója volt a magyaros hétvégénknek.

Tejszínes-csirkés penne, sült paradicsommal

Hozzávalók 3 személyre

A sült paradicsomhoz:

-Két-három marék koktél-, vagy szilvaparadicsom
-2 gerezd fokhagyma
-Olívaolaj
-Só
-Bors

A szószhoz:

-500 g csirkemell filé
-1 nagy ek. kókuszvaj (vagy 3 ek. olívaolaj)
-2 doboz főzőtejszín
-1 doboz tejföl
-3 gerezd fokhagyma
-1 marék friss bazsalikomlevél
-3-4 szál friss kakukkfű
-Só
-Bors

-1 csomag penne tészta

A sült paradicsomnak akár egy önálló bejegyzést is lehetne szentelni, mert egy sokoldalú étel, illetve alapanyagról van szó. Akár házilag el is lehet tenni belőle több adagot csinos kis csatos üvegekben, nyakon öntve jó sok olívaolajjal. Gyorsan lepötyögöm az elkészítését, hogy az is kedvet kapjon hozzá, aki eddig még nem kóstolta, nem ismerte, vagy még nem készített.
Először is a sütőt hőlégkeverő funkcióra kapcsoltam, és beállítottam 100 fokra. Ezalatt kettévágtam a megmosott mini paradicsomokat, sütőlapra tettem őket, megsóztam, borsoztam, rájuk szeleteltem a fokhagymát és meglocsoltam olíva olajjal, majd a vacsi teljes elkészültéig lassan aszalódtak a sütőben.
A csikemellet alaposan megmostam, apróra kockáztam, és kókuszvajon aranybarnára pirítottam őket. Belezúztam 3 gerezd fokhagymát, és a szokásos sóval, frissen őrölt borssal ízt adtam nekik. A kertből három-négy szál friss kakukkfüvet morzsoltam rájuk, majd a húsokra öntöttem a tejföllel kikevert tejszínt. Ha kevésbé zsíros tejszínt választottunk, elképzelhető, hogy nem fog krémesre sűrűsödni. Ebben az esetben adhatunk hozzá egy-két csapott evőkanál finomlisztet, amelyet gyors mozdulatokkal csomómentesen elkeverünk. Ízlés szerint utána sóztam, illetve borsoztam, egy csokor friss bazsalikomot vágtam bele, végül 5 percig alatt alacsonyabb fokozaton készre főztem a feltétet.
Tetszőleges, de csak is al dente módon, sós vízben kifőzött tésztával tálaljuk – nekem a tejszínes szószokhoz a “tollhegy” tészta áll a legjobban, így én ezt a fajtát választottam.
Tipp, amelyet a későbbiekben is alkalmazhatunk: amikor megfőtt a tészta, leszűrve öntsük vissza a főzőedénybe, majd locsoljuk meg olívaolajjal, és alaposan keverjük össze. Tálalásnál nem fog összeragadni a tészta, valamint kevésbé szívja magába a rá kerülő szószokat – ez utóbbi a tészták sajátossága, így mindig frissen készítve fogyasszuk el őket.
Az időközben elkészült sült paradicsomokat ráhalmoztam az illatos tészta tetejére. A friss, kissé savanykás, mégis édes és fűszeres aromájával egy igazán nyárias, mediterrán ízt adott az esténknek.
Naplemente után, a kertben, a fa alatti hangulatosan megterített asztalon fogyasztottuk el.
Egy palack jól behűtött rozé, egy kellemes társaság, – jó étvágyat hozzá!

5f3b48_dc7783676be34bffae8224b54abbd9cb~mv25f3b48_541dcef0fb614608ab3d1c4604712480~mv2_d_2784_1856_s_25f3b48_7f5171d00d70482d98195a789e7f49cf~mv25f3b48_afca07e78f744d328819198b8710f83b~mv25f3b48_646f9367da074b3ab03a505daf2911e3~mv2_d_3286_2464_s_4_25f3b48_d446a9146f13442b83fb85bfc7ba9c86~mv2

Köszönöm az ételfotókat Tasnádi Alexandrának! Instagram: @alexandraszandi

Ahogy épp kinézek a hatalmas ablakokon, jól láthatóan szélsebesen közeledik az ősz. Az egy hete még zöldellő cserjék leveleit ma már a szél könnyedén felkapja, és messze repíti a levegőben. Nemrég tettem egy erdei sétát a kiskutyámmal, és ott is már ropogtak a lábam alatti, élettelen, aranysárga levelek. Nagyon várom az őszt, számomra ez a leginspiratívabb évszak. Színekben pompázó, mégsem olyan harsány, mint a nyár, hanem visszafogott, stílusos és szerényen tündöklő. A következő, őszi hangulatú gasztro bejegyzésem képanyagát már elkészítettem, talán a következő hétvégén meg is szerkesztem, és olvashatjátok.
Addig is, kellemes hétvégét kívánok minden kedves Olvasómnak!

Köszönöm, hogy benéztetek!

Réka

Reklámok

Szólj hozzá! :)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.